Music matters

Alias a zene hatása a gondolatainkra. Régóta gondolkozom a témán. Nem tudom, csak én működök-e így, bár azért gyanítom, valamilyen szinten mindenkit érint. Az ugye köztudott, hogy a zene hatással van kedvünkre, hangulatunkra, különösen, ha kombináljuk valami hasonló hatást eredményező eseménnyel, filmmel, történéssel. De ez más. Én konkrétan társítani tudom a zenét egy eseménnyel, érzéssel, sőt, akár személlyel.

Nem könnyű kifejeznem magam, mert előző mondatom akár közhelyként is értelmezhető, nyilván mindenki társít, tudja hogy például ez a zene ennek a filmnek a zenéje, amazt egy gépes játékban hallotta, vagy éppen a haverja kedvenc száma. Ez tudatos. De van ennek a jelenségnek egy nem tudatos válfaja is, ami rögtön érdekesebb. Illetve erre is rá lehet játszani szándékosan, de alapvetően magától jön, és nem egy gondolathoz, hanem egy érzéshez kapcsolódik a zene.

Azt rögtön az elején megjegyezném, hogy nem vagyok egy nagy zenemániás. Nincs olyan kedvenc zenekarom, előadóm, akiért a világ végére is elmennék és minden koncertjüket meghallgatnám. Nem úgy járok az utcán, hogy mindenkor a fülemben lóg a dugó, hosszú ideig nem is volt semmiféle hordozható hangkeltő divájszom.  A walkman, discman korszakot egy az egyben kihagytam, egy MP3 lejátszóm volt, de az is csak akkor, mikor már jó ideje befutott a technika, aztán az tönkrement, utána sok kihagyás, mostanában a telefonomról hallgatok néha zenét fülesen, mióta megvan ez a teló.

Először még gimis koromban figyeltem fel magamon a jelenségre. Kaptam egy cédét, és hallgattam sokat, mert tetszett. Általában lefekvés előtt, miközben olvastam, ebben az időben leginkább egy kerttervezési szakkönyvet, de no, érdekelt a téma. A két dolgot sosem kapcsoltam tudatosan össze, a meglepetés akkor ért, mikor már jóideje kivégeztem a könyvet, a zene is meg lett unva, de pár hónappal, évvel, nem tudom már mennyivel, újra előkerült a cédé, és beraktam. Egyből belém állt az gondolat, hogy „kerteskönyv”. Tényleg, teljesen elfogott az az érzés, amit korábban a könyv olvasásakor éreztem. Ezt persze leírni nem lehet, ez nem boldogság, vagy valami hasonló kézzelfogható érzelem, hanem csak olyan jellemző az adott tevékenységre, ami kombinálódik a könyv szagából, az olvasásakor előkerülő gondolatokból, és még sok másból, de alapvetően kellemes.

Később tapasztaltam meg ennek a dolognak másik változatát, amikor személyhez kapcsolódott a zene. Nem azért, mert szerette, nem is azért, mert ő mutatta. Történt az eset, hogy egy nyáron az akkori barátnőm balatoni nyaralójában töltöttem pár napot. Akkor még csak kezdődőben volt a dolog, így külön szoba, külön ágy, de kit érdekelt, úgyis a lehető legkésőbb vonultunk el aludni, akkor is csak azonnal álomba zuhanni. Egyik ilyen alkalommal gondoltam hallgatok elalvásig zenét az ágyban, akkor volt új az első MP3 lejátszóm, ezért „kellett”. Viszont volt akkor egy aktuálisan nagy kedvenc zeném, így azt toltam egymás után sokszor. Ilyen körülmények között elég volt ez az egy este, hogy beégjen a zene, napokkal később itthon újrahallgatva is azonnal hiányozni kezdett a csaj a hatására.

Voltak persze kevésbé érdekes intermezzók is, mikor például egy albumot beraktam az akkor menő GTA Vice City saját autórádiójába, és a számokról később is a játék jutott eszembe, de erről most nem mesélek, nagyon nem is lenne mit tovább.

Aminek kapcsán újra előtérbe került nálam a téma, ismét személy, de ezúttal még indirektebben, mint anno. Én általában, ha valamilyen szinten közelebbről megismerek valakit, puszta kíváncsiságból utána szoktam járni neten is, mindig találni valamit, ami érdekes, de hogy beszéljünk róla, fel sem merül. Abba ne menjünk bele, hogy ez mennyire etikus, volt már, aki ezen tevékenységet kémkedésnek titulálta, és nagyon nem örült neki, szerintem aki felrakja magát a netre akármilyen formában, nem azért teszi, hogy ne nézzük meg, és én is vállalom, sőt, szorgalmazom, hogy aki rólam akar olvasni, megtudni dolgokat, jöjjön ide a blogra, vagy akárhova máshova ahol ott vagyok.

Ezen kis kitérő után folytatom, tehát ráakadtam az illető last.fm profiljára, amiben visszanézegetve találtam olyan előadót, akitől korábban magam is akartam letölteni, csak valamilyen okból elmaradt, de ez most megadta a kezdőlökést, és leszedtem. Természetesen hallgattam is, valószínű aközben is, mikor írtam neki hasonló terjedelmű levelemet, mint ezen poszt, és mivel ez a tevékenység nem két perc, elég sokat szólt. De úgy gondolom, két alkalomnál többször nem eshetett egybe az a két dolog, bár persze nem jegyeztem külön. Most napközben berakom a zenét, mégiscsak ez a legújabb szerzeményem, és tetszik, erre mi nem nyilall belém? Hihetetlen. Pedig így is annyi helyen, és annyi ismerős között fordulok meg, folyton dumálok valakivel, nem vagyok antiszociális módra bezárkózva, mégis képes vagyok pont arra gondolni, akit tudom, hogy egy hétig biztosan nem látok, és így is jól esne még egy mailt írni, hogy tutira nem lesz elolvasva, csak soká. De nem fogok. Inkább blogolok helyette. Bár ez más, ide nem fogok összeszedetlenül a napomról mesélni, próbálok egyszerre egy témát feldolgozni, még ha minden érintett mellékszálért nagy kerülőt teszek is az írásban. De ilyen vagyok, nekem így tetszik. A zene meg csessze meg. Azért is hallhatom, nem tudok jobbat, ha egyszer ez az, ami most tetszik, az érzések, gondolatok csak sunyi mód ellopták előlem. Majd elmúlik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.