Már rég írtam, úgyhogy a mai „komolyabb” zenés bejegyzés mellé most egy kis freestyle.

Tegnap bementem a koliba, mert a seniorok egy apró banzájt szerveztek, amit főként a gólyatábor előtti bentalvás lehetősége hívott életre a távolról érkezők számára, viszont ha már ilyesmi történik, jöhet aki csak tud, akár közel lakik, akár gólyatáborba sem megy. Utóbbi csoportba tartozom én is, igaz megyek majd a táborba, de csak később, nem most. Betekertem, bent találkozás ismerősökkel, felcuccolás, aztán nekiálltunk lámpást készíteni drótból és krepp papírból valami dekorelemnek, közben egyre keményebben iszogattunk, jó kis party keveredett a végére belőle. Pont a kellemes szintig ittam magam, maximum egy picit csúnyábbra, a társaság jó volt, megérte. Következő reggel is kimentem a vonathoz igyekvőkkel a vasútállomásra, hogy addig is hülyüljünk, meg a restiben megigyunk a várakozás alatt egy kör házmestert. Megtörtént, vonatra fel akinek kellett. Ekkor esett le a szomorú valóság: Egyetlen voltam, aki akkor nem szállt fel a vonatra a társaságból. Jó, nyilván elvetemült vagyok, amiért oda is kimentem, ha voltak is még hozzám hasonlók, inkább jóízűen aludtak még egy kicsit ehelyett a kiruccanás helyett, de akkor ez a tény megütött. Szerintem itt kezdődik a lelkesség, elkötelezettség valami iránt. És pont engem nem visznek le a seniorok. Hiába magyarázom mindenkinek, sőt, kicsit magamnak is, hogy magasabb értéket, a szakkolit képviselve megyek le a táborba, azon túl, hogy ebben van igazság, azért legbelül fáj, hogy a seniorokkal nem mehetek.

A minap, még az előbb megénekelt történetet megelőzően szokásomhoz híven bringával jártam Budapesten, viszont jelen esetben sajnos defektet kaptam, nem is akármilyet, hanem mindkét kerekembe egyszerre, viszont két pótgumi nem volt nálam, csak egy, így kénytelen voltam tömegközlekedéssel hazavergődni. Először metró, aztán HÉV.  Lelkiekben már készültem rá, hogy majd kapom a beszólásokat az ellenőröktől, hogy bicikli nem szállítható, meg különjegy kell rá, és hasonlók. Épp ezért összecsomagoltam a cangát a lehető legkisebb helyre, ez annyit tett, hogy kiszedtem a kerekeket, ami a gyorszárnak köszönhetően igencsak könnyen ment. Kivételesen postáscellux is volt nálam, így a hozzáragasztottam a vázhoz őket felül, így egy kézben tudtam cipelni. Viszont rendkívül pozitívan csalódtam a BKV-ban, senki egy szót nem fűzött ahhoz, hogy bringát viszek. Lehet, hogy fölöslegesen pakoltam össze kicsibe a gépet, lehet hogy épp emiatt lettem rokonszenves a kallerok számára, ezt már sosem tudjuk meg, mindenesetre akkor nagyon jól esett, simán hazajutottam. Volt viszont egy másik eset, egy másik alkalommal, ellenben kísértetiesen hasonlított az eddigire, defekt, goto HÉV. Ekkor már Budapest határán kívül voltam, a HÉV sín pont ott ment mellettem, így csak áttoltam a bicót az úton, illetve siettem nagyon, mert épp jött a szerelvény, és el akartam érni. Összejött, az előző esetből tanulva kerékkivétel, immár fent a HÉVen. Ekkor persze sikerült jó nagy tömeget kifognom, billegtem az emberek között egy sort, de csak meglett. Ekkor odaszól egy kissé piaszagú munkás, hogy: „Ni, ebből ilyen könnyű kivenni a kereket?” Mondom neki, mégiscsak versenybringa, ha az állapotán nem is látszik, igen. Magamban meg mosolyogtam egy jót a dolgon. Néhány állomással odébb már oszolni kezdett a tömeg, ő meg elkezdte magyarázni, hogy ismer valami hivatásos kerékpárost, itt és itt lakik, nem-e ismerem.. És innentől fogva az út végéig szóval tartott.. Eleinte idegenkedtem tőle, mert mit dumál nekem egy majd’ csövesre emlékeztető kinézetű csávó, de normális, korrekt volt, és elkezdtem gondolkozni, lehetne ilyen minden ember.. Ha úgyis egyedül van, meg a másik is, miért nem lehet beszélgetni egymással, főleg, ha van is miről. De inkább bedugjuk a fülünket, észre sem vesszük a másikat, ezen a szemléleten csak az a bizonyos némi szesz elfogyasztása változtat, ami belőle is érződött.. És ez a némi szesz (nem mattrészegségig, tényleg kevés) máshol is jótékony hatással tud lenni az emberre, legyen az vizsga, randi, akármi..  Fura, miért nem jön ez a szemlélet magától, főként, hogy mindenkinek csak jobb lenne..

Alias a zene hatása a gondolatainkra. Régóta gondolkozom a témán. Nem tudom, csak én működök-e így, bár azért gyanítom, valamilyen szinten mindenkit érint. Az ugye köztudott, hogy a zene hatással van kedvünkre, hangulatunkra, különösen, ha kombináljuk valami hasonló hatást eredményező eseménnyel, filmmel, történéssel. De ez más. Én konkrétan társítani tudom a zenét egy eseménnyel, érzéssel, sőt, akár személlyel.

Nem könnyű kifejeznem magam, mert előző mondatom akár közhelyként is értelmezhető, nyilván mindenki társít, tudja hogy például ez a zene ennek a filmnek a zenéje, amazt egy gépes játékban hallotta, vagy éppen a haverja kedvenc száma. Ez tudatos. De van ennek a jelenségnek egy nem tudatos válfaja is, ami rögtön érdekesebb. Illetve erre is rá lehet játszani szándékosan, de alapvetően magától jön, és nem egy gondolathoz, hanem egy érzéshez kapcsolódik a zene.

Azt rögtön az elején megjegyezném, hogy nem vagyok egy nagy zenemániás. Nincs olyan kedvenc zenekarom, előadóm, akiért a világ végére is elmennék és minden koncertjüket meghallgatnám. Nem úgy járok az utcán, hogy mindenkor a fülemben lóg a dugó, hosszú ideig nem is volt semmiféle hordozható hangkeltő divájszom.  A walkman, discman korszakot egy az egyben kihagytam, egy MP3 lejátszóm volt, de az is csak akkor, mikor már jó ideje befutott a technika, aztán az tönkrement, utána sok kihagyás, mostanában a telefonomról hallgatok néha zenét fülesen, mióta megvan ez a teló.

Először még gimis koromban figyeltem fel magamon a jelenségre. Kaptam egy cédét, és hallgattam sokat, mert tetszett. Általában lefekvés előtt, miközben olvastam, ebben az időben leginkább egy kerttervezési szakkönyvet, de no, érdekelt a téma. A két dolgot sosem kapcsoltam tudatosan össze, a meglepetés akkor ért, mikor már jóideje kivégeztem a könyvet, a zene is meg lett unva, de pár hónappal, évvel, nem tudom már mennyivel, újra előkerült a cédé, és beraktam. Egyből belém állt az gondolat, hogy „kerteskönyv”. Tényleg, teljesen elfogott az az érzés, amit korábban a könyv olvasásakor éreztem. Ezt persze leírni nem lehet, ez nem boldogság, vagy valami hasonló kézzelfogható érzelem, hanem csak olyan jellemző az adott tevékenységre, ami kombinálódik a könyv szagából, az olvasásakor előkerülő gondolatokból, és még sok másból, de alapvetően kellemes.

Később tapasztaltam meg ennek a dolognak másik változatát, amikor személyhez kapcsolódott a zene. Nem azért, mert szerette, nem is azért, mert ő mutatta. Történt az eset, hogy egy nyáron az akkori barátnőm balatoni nyaralójában töltöttem pár napot. Akkor még csak kezdődőben volt a dolog, így külön szoba, külön ágy, de kit érdekelt, úgyis a lehető legkésőbb vonultunk el aludni, akkor is csak azonnal álomba zuhanni. Egyik ilyen alkalommal gondoltam hallgatok elalvásig zenét az ágyban, akkor volt új az első MP3 lejátszóm, ezért „kellett”. Viszont volt akkor egy aktuálisan nagy kedvenc zeném, így azt toltam egymás után sokszor. Ilyen körülmények között elég volt ez az egy este, hogy beégjen a zene, napokkal később itthon újrahallgatva is azonnal hiányozni kezdett a csaj a hatására.

Voltak persze kevésbé érdekes intermezzók is, mikor például egy albumot beraktam az akkor menő GTA Vice City saját autórádiójába, és a számokról később is a játék jutott eszembe, de erről most nem mesélek, nagyon nem is lenne mit tovább.

Aminek kapcsán újra előtérbe került nálam a téma, ismét személy, de ezúttal még indirektebben, mint anno. Én általában, ha valamilyen szinten közelebbről megismerek valakit, puszta kíváncsiságból utána szoktam járni neten is, mindig találni valamit, ami érdekes, de hogy beszéljünk róla, fel sem merül. Abba ne menjünk bele, hogy ez mennyire etikus, volt már, aki ezen tevékenységet kémkedésnek titulálta, és nagyon nem örült neki, szerintem aki felrakja magát a netre akármilyen formában, nem azért teszi, hogy ne nézzük meg, és én is vállalom, sőt, szorgalmazom, hogy aki rólam akar olvasni, megtudni dolgokat, jöjjön ide a blogra, vagy akárhova máshova ahol ott vagyok.

Ezen kis kitérő után folytatom, tehát ráakadtam az illető last.fm profiljára, amiben visszanézegetve találtam olyan előadót, akitől korábban magam is akartam letölteni, csak valamilyen okból elmaradt, de ez most megadta a kezdőlökést, és leszedtem. Természetesen hallgattam is, valószínű aközben is, mikor írtam neki hasonló terjedelmű levelemet, mint ezen poszt, és mivel ez a tevékenység nem két perc, elég sokat szólt. De úgy gondolom, két alkalomnál többször nem eshetett egybe az a két dolog, bár persze nem jegyeztem külön. Most napközben berakom a zenét, mégiscsak ez a legújabb szerzeményem, és tetszik, erre mi nem nyilall belém? Hihetetlen. Pedig így is annyi helyen, és annyi ismerős között fordulok meg, folyton dumálok valakivel, nem vagyok antiszociális módra bezárkózva, mégis képes vagyok pont arra gondolni, akit tudom, hogy egy hétig biztosan nem látok, és így is jól esne még egy mailt írni, hogy tutira nem lesz elolvasva, csak soká. De nem fogok. Inkább blogolok helyette. Bár ez más, ide nem fogok összeszedetlenül a napomról mesélni, próbálok egyszerre egy témát feldolgozni, még ha minden érintett mellékszálért nagy kerülőt teszek is az írásban. De ilyen vagyok, nekem így tetszik. A zene meg csessze meg. Azért is hallhatom, nem tudok jobbat, ha egyszer ez az, ami most tetszik, az érzések, gondolatok csak sunyi mód ellopták előlem. Majd elmúlik.

Első rovatom az élet apró örömeiről fog szólni. Dolgok, amiket szeretek csinálni, ami jó érzéssel tölt el, és bármikor ajánlom másoknak is. Hogy mikor mennyire apróság, az majd mindig éppen aktuálisan kiderül, kezdésnek egy kicsit nagyobb lélegzetű dolgot, a szaunát járom körbe.

Készülök a Balaton-átúszásra, még ha el is lett halasztva. Ez általában annyit tesz, hogy lebringázok a szomszéd városba, ahol van az uszoda, ahova járok, ott leúszom az 5,2km-es távot laza két - két és fél óra alatt, majd szaunázok is egyet ott, ha már van nekik, és a jegy is érvényes rá, legalább pihenek egyet a hazabicózás előtt, ami ráadásuk visszafelé egy masszív emelkedő. Nem rajtam fog meggazdagodni az uszoda :)

Régebben úgy gondoltam a szaunára, hogy hú, az milyen misztikus, elit, különleges dolog. Talán azért, mert kiskoromban nem engedtek be oda, mikor úszni voltunk (apám nagyon korán megtanított úszni, így sokat jártunk), aztán általános iskola negyedikes koromban Mezőkövesden voltunk táborban, aholis a Zsóry fürdőben a tanáraink bevittek kis csoportokban, de kizárólag valami 2-3 perc körüli időre. Ezek után következő találkozásom a szaunával Dobogómajorban volt, ez egy üdülőkomplexum Hévíz mellett, anno volt oda üdülési jogunk, télre. Ekkor javában működött a fedett fürdőkomplexum náluk, ahol több is volt belőle. Ekkor már nagyobbacska voltam, így szaunáztunk is majd’ minden nap amíg lent voltunk, de társult az élményhez az akkor újonnan épített üdülő „faszahely-feelingje”. Azóta már rengeteg helyen ültem szaunában, de el is veszett ez a bizonyos társult érzés.

Na ennyi elkalandozás után vissza, mi is jó az egészben? Sokak első gondolata: fogyni lehet tőle. Kéremszépen emberek, ezt a baromságot most felejtse el mindenki. Ha nem iszol előtte-közben-utána, akkor nyilván kevesebbet fog mutatni a mérleg, de csak azért, mert kiizzadtál magadból két liter vizet. Amit ha nem pótolsz, az előbb-utóbb kiszáradáshoz vezethet… Ez nem fogyás. Második gondolat: egészséges. Ez így van, legalábbis elhiszem ha ennyi forrásból azt mondják. Érrendszer, méregtelenítés, akármi, legyen igazuk. Viszont nem hiszem, hogy az „ókori” finnek azért találták fel ezt a csodát, mert tudtak volna pozitív hatásairól. Inkább csak, mert jó.

Ha legálisan, drogok és szerek nélkül „repülni”, szédülni támad kedved, erre a szauna a legjobb megoldás. 10-15 perc bent, minél hidegebb zuhany legalább 2 percig, újra 10-15 bent, ismét hideg zuhany, majd kifekszel egy napágyba, ideális esetben olyanba, amiben ha hátradőlsz, a magasba kerül a lábad, vagy ennek híján padra, földre, akármire, becsukod a szemed, és nem semmi érzést élhetsz át. Nekem ez általában olyan, mintha elkezdenék dőlni hátrafelé, majd szabadesésben bukdácsolni, még mindig főként hátra, esetleg oldalra. Na hogy ezt mi váltja ki, az a jó kérdés. Ez az állapot eltart általában egy negyed óráig, de utána is jól esik kibambulni a napágyból, csak úgy. Második körre én nem szoktam benevezni, akkor már nem bírom olyan jól, és ha hamarabb kijövök, sokkal gyengébb a hatása. Egy megterhelő úszás után tökéletes ellazulni, mindig feljavítja a közérzetemet, még ha előtte fel is csesztem magam a sok gyökkettővel úszó mamókán, meg pancsoló kisgyereken, akik miatt nem tudok a saját tempómban úszni, folyton gyorsítani-lassítani, kerülgetni kell, és egy Balatonnyi táv megtétele esetén különösen bosszantó, ha kizökkentenek abból a ritmusból, amiben a világ végére is elúsznál…

Régi perverzióm már, hogy szeretek éjszaka a városban bringázni, sétálni. Csak úgy, random módon. A buli utáni hajnali hazatántorgás nem számít persze ide, a munkából jövet éjfél utáni hazagyaloglás a vasútállomásról már egy picit jobban, de azért mégsem, mert egy igazi éjszakai sétához tilos mindenféle cókmók – hátizsák, és az sem árt, ha nem vagy hullafáradt.

Egy pöppet persze belejátszik nálam ebbe a dologba az is, hogy lámpamániásként a közvilágítás vizslatása is ilyenkor a legjobb, de ettől eltekintve is van egy varázsa annak, hogy a nappal nyüzsgő város utcáin nincs egy lélek sem, mindenki standby-ba teszi magát. Elcsendesednek a zajok. És ez fel is tűnik nekem rendszeresen. Olyan magas már a zajküszöbünk, hogy a forgalom zaját és egyéb mindennapos hangokat már észre sem veszünk, ellenben a hiánya éjszaka meghökkentő. A tücskök ciripelése hangosnak tetszik. Egy kutya felugatása már-már bántja a fület éjszaka, miközben nappal – semmi extra nincs benne.

Előjönnek a szagok. A szem annyira prioritásos érzékszerv, hogy a napközben szolgáltatott temérdek mozgási információ mellett egy-egy szag megléte, hacsak nem iszonyú erős, vagy ordenáré büdös, fel sem tűnik már, azonban éjszaka, ez is releváns információnak bizonyul. És jó :) Volt már, még korábban, hogy akkori barátnőmnél felejtkeztem, eltelt az idő, már rég koromsötét volt, de azért haza kívánkoztam jönni, és éppen bringával voltam. Lámpám van, hát akkor mit veszthetek alapon neki is indultam, egy laza 30km-es túrára hazafelé. Mondanom sem kell, sokkal feelingesebb volt, mint általában napközben, pedig a bizonyos útszakaszt rengetegszer tettem már meg előtte. Felfedeztem, hogy van egy lovarda a két város közti útszakaszon ott, ahol nem látszik. A szag kitolakodott éjszakára az útra. De ez csak egy, amit felismertem. Rengeteg különféle illat jött szembe egy erdős részen, gondolom a növényekből. Jó volt.

Ha a városban járunk, belátni az ablakokon. Vicces felfedezni, hogy külön házakban ugyanazt a tévéműsort nézik, ugyanúgy villódzik a szoba.

Mindezeken túl pedig, lehet gondolkozni. Ilyenkor mindig pörög az agyam, semmi nem zavarja ebben, egy éber álomnak is tekinthető egy-egy ilyen éjszakai tekerés, vagy mászkálás. Egy ilyen lazulós nyári napon, amikor sem vizsgára nem kell tanulni, sem a reggel 7-es kelés miatt aggódni, érdemes kipróbálni. Megéri.

Az egyetemről, különösképp a villanykarról sokan úgy tartják, nem a konkrét tárgyak megtanítása a célja, amik az előtanulmányi rend részét képezik, hanem ezeken keresztül a hallgatókban a mérnöki szemléletmód kialakítása az elsődleges, és ha ez megvan, akkor a szakma legtöbb területére némi helyben tanulás után simán be tudnak illeszkedni.

Nos, ezzel a kijelentéssel én nem értek teljes mértékben egyet, de annyi biztos, a mérnöki szemléletmód már kialakulóban van nálam is. Elgondolkodtam rajta, milyen lehet a világot úgy felfogni, hogy nem keresem minden mögött a történés okát, az eszközök működését, a dolgok egymásra hatását, nem tűnne fel akár a legapróbb műszaki hiba is, meg úgy egyáltalán, nem vonná el a figyelmemet minden elektromos, vagy legalább bonyolult mechanikus szerkezet. A legszörnyűbb az, hogy nem tudtam elképzelni. Nem mondom, hogy ez az állapot rossz lenne, sőt, majd később szörnyülködök egy sort a másik végletről, csak érdekes belegondolni a dologba.

Ez a téma hirtelenjében akkor ütött szöget a fejembe, miközben az EFOTTon épp Quimby-koncertre buliztam. Jó, mi? :) Annyi a történet, hogy volt a zenekar mögött egy óriás kivetítő, illetve nem is kivetítő, hanem egy hatalmas kijelző LEDekből felépítve. Ezen minden számra más nonfig minták villództak, vagy volt olyan is, hogy egy videoklipszerűség ment, miközben előtte zenéltek. A koncert folyamán egyszer csak egy negyed pillanatra felvillant egy widows-hibaüzenet, majd a kijelző elsötétült. A bizonyos hibaüzenet persze olyan rövid volt, hogy avatatlan szem szerintem észre sem venné, de én még azt is meg tudtam mondani, hogy xp volt az oprendszer, ami hajtotta a kijezőt. Mindezt első blikkre, mert még jópárszor megtörtént a bizonyos felvillanás, ahogy a technikusok a háttérben szenvedtek a dolgon. A színpad két oldalán volt még egy-egy projektoros kivetítő is, amiken ugyanaz a minta ment, mint hátul, ezekre rövid kihagyás után kirakták a koncertet filmező kamerák élőképét, hogy mégis mutassanak valamit. Látszott, hogy nagyon dolgoznak a probléma elhárításán, minden újabb számnál újraindították a dolgot, egy darabig ment is mindig az animáció, aztán hibaüzi és hopp. Volt olyan szám, aminél sikerült belúpolniuk a kisfilm első 15 másodpercét, és így bár unalmas volt, és egy látható ugrás is volt vetítésben, de legalább nem fagyott ki. A végére, ha jól emlékszem, csak sikerült megoldaniuk. Most persze nem az a lényeg a dologban. Hanem az, hogy én ezt ott helyben kiszúrtam, és a zene élvezete helyett ezen agyaltam.

Ide tartozik még az is, hogy világító lámpa mellett nem haladhatok el anélkül, hogy legalább egy pillantást ne vessek rá, és megállapítsam, milyen fényforrást használ és van-e valami rendellenes a működésében. Talán ez is közrejátszik abban, hogy szeretek éjjel a kihalt városokban sétálni, de erről lesz külön írás is.

Na akkor az előbb beígért ellenpólus: a műszaki analfabéta. Az ilyenektől, munkáik látványától még a víz is kiver. Tipikus példa erre nagybátyám. Ő zenész, hegedűművész, és az elektromosság tabu náluk. Egy kapcsolót sem tudnak bekötni, ha én nem csinálom meg nekik, akkor hívtak volna szerelőt. Ő dolga, csinálja meg. Most nem is a pénz miatt, bár nyilvánvaló, hogy fölösleges kiadás. Inkább azzal van a gond, ha a szerelő nem tud jönni, akkor képesek lennének sötétben tölteni napokat, amennyiben nincs villany.

Ennél viccesebb már tényleg csak az, aki szintén nem ért hozzá, viszont úgy gondolja, meg tudja csinálni. Mármint nem olymódon, hogy ha nem ismeri, utánaolvas, próbálkozik, hanem jelenlegi ismeretek alapján. Erre tökéletes példa nagyapám. Ő a kalapács-kötődrót-ütvefúró szentháromságban hisz. Ha az ajtózár romlik el, kalapáccsal helyrepofozza, ha szétesik valami, mit neki csavarok, összedrótozza. Ha előáll valami komplikáltabb helyzet, amire rájön, nem tudja megoldani, elmegy a falusi vasboltba és érdeklődik. Történt egyszer, hogy beletört a csavar a fűnyíró motorjának tengelyébe. Hm, nehéz eset, a vasboltban adtak neki törtcsavar-kihajtót. Idáig tökéletes. A bizonyos eszköz használata azoknak, akik nem ismernék: A törött csavarvéget simára csiszoljuk, a letört csavar közepébe lyukat fúrunk, majd ebbe a lukba szépen lassan, célszerszám segítségével betekerjük a kihajtót, ami szép lassan kihozza a csavart. Gondolom, ez el lett magyarázva neki is, és már javában fúrt-faragott, mikor betoppantam hozzá. Nem kicsit döbbentem le, mikor megláttam a „művét”.

A törött csavarvéget kalapács segítségével próbálta egyenesbe tenni, amely műveletnek inkább egy félgömb lett az eredménye. Jöhet a lyuk. Fúrta, de a csavar anyaga kemény acél, meg a gömbfelületen is megcsúszhatott a fúró, így fúrt egy szép lyukat a csavar és az anya közé. Ezt észlelvén próbált javítani a dolgon, a lyukat a csavar irányába ferdítve mélyíteni. Mikor jónak kielégítőnek gondolta az eredményt, fogta a kihajtószerszámot, befogta azt is a fúróba, amin még fordulatszabályzás sincs, és elkezdte nyomni be a lyukba. Az egyik méretű kihajtó nem hozta, hát próbálta a másikkal is. Eredmény: a készlet összes kihajtóját szétcseszte a túl gyors forgatással (nem mintha esély lett volna a ferde lyukon kihozni a csavart precíz lassú mozdulatok mellett sem, valamint a javítandó eszköz is kuka lett, ezt pár elkeseredett próbálkozás után, hogy kijavítsam az öreg addigi hibáit, beláttam én is. Az rendben, hogy öregségükre gyakran elhülyülnek az emberek, de ez számára nem mentség, ő mindig is ilyen volt. Na, az ilyenektől óvjon engem az ég, akkor már sokkal inkább a mérnöki szemlélet.

Azt már nem kell titkolnom, hogy Műegyetemista, villanykaros vagyok. Most, hogy mindjárt itt az idei gólyatábor, megjött az ihlet, hogy leírjam saját élményeimet. Nálunk elég gyakran nem hétköznapiak még az elsőre annak gondolható események sem, ennek ékes példája mindjárt a gólyatábor. Gyakorlott VIKesként már nem lepődök meg az ilyenen, de gólyaként egy erőset gyomrozott az első benyomás.

Kezdődött az egész azzal, hogy alkoholt tilos volt bevinni. Mi az hogy tilos, a gólyatábor mindenhol az ivásról, buliról, ismerkedésről szól, vagy nem? Gondoltam, nyilván azt akarják hogy tőlük vegyük drágáér’, hát örüljenek, nem hozok csak a vonatra. Aztán a helyszínen boldogan konstatáltam, hogy nem is olyan drága. Sőt, a vetélkedők díjaként söröket osztogattak. Na de ne rohanjunk ennyire előre.

Jelentkeztem a neten, és elmentem a táborba. Egyáltalán nem bántam meg, sőt, hatalmas élményekkel gazdagodtam.

Már a tábor kezdete előtt hetekkel nagy erővel belekezdtem a jelmez gyártásába, mivel azt írták, menjünk spártai harci díszben. Fasság a köbön, csak jó lehet ez a tábor.

Gondoltam, ha már csinálok valamit, az legyen igazán jó, így a szellemesség netovábbját próbáltam elérni a cuccommal. Sisaknak jó lesz a bicós sisak, úgyis lyukacsos a teteje, majd a lyukon keresztül rácsavarozom egy partvis végét, hogy a dísztaréj is meglegyen, így spártai is, meg nem is, faszányos. Kell még pajzs is, volt egy útépítés táblám, gondoltam majd görög sormintával kidekorálom a piros csíkot a szélén, és jó lesz az, de aztán inkább a hatalmas dartstáblám hátuljára fabrikáltam fogantyút, még a pineket is benne hagytam, mint aki épp csatából jön. Fegyvernek először fénykardot akartam fénycsőből, ami világít is, némi hobbielektronikai jártassággal meg is építettem, de aztán sajnáltam a szép hosszú kék fénycsövemet, hogy eltörik, így csináltam valami kevésbé ötletes lándzsát, meg felkaptam egy vörös leplet a hátamra, kész vagyok, tökjó.

Odafelé vonat – a déliben irdatlan sok spártai hacukás alak – ilyen szintű egymásra találással az lett volna a csoda, ha nem alakul ki már az út során egy tökjó társaság. Pár fórumos ismerősöm már eleve volt a gólyaportálról, másokat a vonaton ismertem meg, akik hozzánk csapódtak. Megérkezve az állomáson seniorok vártak, és elkalauzolták a tömeget a tatai, volt KISZ-táborba. Útközben villanykari nótákat tanítottak nekünk. Rengeteg van belőle, soknak baromság, vagy obszcén a szövege, de pont ez volt a jó, igen feelinges volt a hatalmas csapatban hangosan ordítva polgárt pukkasztani.. :) A helyszín olyan, mint 30 éve lehetett, retro, szocreál. A spártaias dekor azért javított sokat a kinézeten. Viszont a szobába gyakorlatilag csak aludni jártunk, annyi jóféle program volt.

Akadt agytágítás is az egyetemi élet mikéntjéről, ez sokat segített az év elején az eligazodásban. Előadások rendje, tanulásmódszertan, mit és hogyan érdemes csinálni, satöbbi, de volt szó például a kolis életről, a körökről-csoportokról, amihez csatlakozni lehet, VIKes rendezvényekről... Voltak lent tanárok is, ők is tartottak előadásokat. Diploma értéke, elhelyezkedési lehetőségek - mind igen kedvező számunkra. Hasznosnak éreztem mindet. Ezeken túl viszont, a program nagy része poén, játék volt. Vetélkedő mind sportban, mind észben, állat volt. Aztán kakaoke-party, másnap éjszakai túra - állomásokon megoldandó feladatokkal, volt még színészkedés - minél nagyobb fasságról szóló előadást kellett összehozni, de voltak később szakmai programok is a Simonyi szakkoli támogatásával. És még rengeteg más, már nem is emlékszem mindenre. Ja, és persze nem is beszélve a tatai tóról, ami alig párszáz méterre volt a tábortól, és mondhatni pisimeleg volt, mert igen jó időjárást kaptunk el. A csapatépítés nagyon gyorsan sikerült, ráadásul a szobám társaságával egy tankörbe is kerültünk, ez olyasmi, mint egy kicsi osztály, az egyetemi többszáz fős előadások tengerében, társaság, akikkel minden óránk együtt van. Sőt, a közeli tábori szobák lakóival egy szintre kerültünk a koliban is, és tök jó volt a beköltözésen már ismerős arcokat megpillantani.

Egy nagy konklúziója volt az egésznek. Ha annyi új hatás ér, annyiféle program van, hogy össze sem tudjuk számolni, akkor bizony nem kell a sok szesz ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Esti bebaszcsira idő sem volt, ha rész akartál venni az éjszakába nyúló programokon, amiket már említettem. Márpedig nyilván részt kell venni, ha már itt vagyunk... Az egyetem egy picit más környezet. Egy kicsit fel kell nőni hozzá, kezdve a magázódástól a közösségért vállalt szerepekig. Más, de jó. Továbbmegyek, kurva jó. Egy középsulis matektanáromtól hallottam először, hogy részeg egyetemistaként minden másnál jobb bulizni. Már némi tapasztalattal a hátam mögött, teljes mértékben igazat adok neki  - legyen a korábbi buli bankett, szalagavató, szülinap, nem üti meg ezt a szintet.

Aki esetleg új felvételizőként olvassa mindezt, annak melegen ajánlom hogy ne hagyja ki, mert nagyon sok jóból, valamint fontos információból marad ki. Persze minden pótolható, de ha van lehetőség arra, hogy ne kelljen pótolni, miért tegyük mégis? Egy aprócska intelem a végére: a kanosságot hagyjuk otthon. Csajokból, annak ellenére hogy több van, mint amilyen százalékokkal riogatnak, még mindig jócskán elmarad az ivararány a fele-felétől. Én is sajnálom, hogy a villamosmérnök és informatikus szakok egyike sem a csajok kedvence, de ez a szomorú igazság. Tehát hagyjuk élni a táborban a csajokat, nem sokkal utána már kedődik is az egyetem, ahol is temérdek lehetőség kínálkozik majd...

Idén is lesz Balaton-átúszás. És most vége minden valószínűség szerint én is ott leszek. Most szombatra tervezik. 2010.07.21. Egy hetem sincs már addig.

Második alkalommal fogok nekivágni a távnak. Legutóbb 2006-ban tettem meg. Röhejes belegondolni, hogy mindez már négy éve volt, mert azóta is folyamatosan el akarok menni, újra. Mikor először úsztam, még nem is nagyon hallottam a dologról, bár tudtam hogy van valami ilyesmi, talán Tihanynál. Hát mégsem Tihanynál van, annál keményebbek vagyunk, és teljes szélességében ússzuk át a magyar tengert, Révfülöp és Lelle között. Szóval elsőre úgy lettem belerángatva a dologba. Na jó, nem kellett hozzá sok unszolás, elég volt, hogy felmerüljön az ötlet.

Épp egy irdatlan jó nyaraláson voltunk túl. Lent a horvát Adrián, hajóval. Vitorlással. Most ne egy tömegektől roskadozó turistahajót képzeljetek el, hanem egy annál jóval kisebb, nagyjából 8 személy kényelmes befogadására alkalmas tengeri yachtot. Nyilván nem saját volt, annyira burzsujok azért nem vagyunk, de lehet ám ilyet bérelni is, kell rá jogosítvány, és vihető, mint egy bérautó. Jóbarátom édesapjának (Isten nyugosztalja) volt is ilyenje, és rendszeresen jártak is hajózni. A bizonyos alkalom előtt voltunk már ugyanilyen túrán családdal is, mármint az ő családja és az enyém közösen, a szüleink is jóban vannak, az úgy éppen nyolc személy, akkor is nagyon jó volt. Jelen esetben egy másik baráti családot hívtak el, de mivel ők csak hárman voltak, így kerültem szóba a maradék helyre én. Mentem is, mert a korábbiakban is mindig nagyon élveztem a hajózást.

Ez a fajta nyaralás amúgy szerintem az egyik legélvezetesebb. A program mondjuk nem bonyolult: minden nap áthajózni egy másik helyre, mindig más kikötőben aludni. Azért jó, mert messze van mind az ipari turistáskodástól (japánok, fényképezőgép, múzeumok, a város minden szegletének meglátogatása), és az egész nap a beachen punnyadós napfényturizmustól is. Napközben hajózás, egyedüllét, nyugalom. Mindig van feladat a hajón, csörlőzés, vitorlaállítgatás, GPS vizslatás és társai, viszont bőségesen van idő a tájban és a vízben gyönyörködni, olvasni, napozni is. Miközben utazunk. Ha meg fürdeni támadt gusztusunk, lehorgonyoztunk valami elhagyatott szép kis öbölben, és csodajót lehetett búvárkodni ott, ahova az emberi kéz még nem tette be a lábát :), annyi tenger kincsét hoztunk fel, amennyit nem szégyelltünk, mert rengeteg volt, és a vízalatti táj is gyönyörű ezekben az öblökben. Esténként meg felfedeztük a várost, falut, ahol kikötöttünk, a mediterrán építészetet gondolom nem kell bemutatni senkinek, én imádom.

Vissza 2006-hoz. Mi, „gyerekek” négyen voltunk: A már említett barátom és húga, a másik családból egy nálam két évvel idősebb lány, akit most nevezzünk B-nek, valamint jómagam. Eleinte elvoltunk a haverral ketten, a csajokat meg egymásra hagytuk, de mivel ők annyira nem jöttek ki egymással, B inkább hozzánk csapódott. Szimpatikus volt, mosolygós, ölelgetős, és tetszett a stílusa, úgyhogy nem kellett sok, hogy összmelegedjünk. Erről a továbbiakban annyit, hogy a nyaralás végére mindenki azt hitte rólunk, hogy összejöttünk, és igazából én sem tudtam, hogy mit akarok kihozni a dologból, nyugodtan mondhatom, hogy életem leghülyébb kapcsolata volt. Nos, ő hívott le a hajózás után Balatont úszni, mivel volt nekik egy nyaralójuk az úszás kezdőpontjához nagyon közel, sőt, részt is vettek a rendezvény szervezésében, mivel a csaj vizimentő volt, a családja meg balatoni kishajó-tulajdonos. Bár mindig is szerettem úszni, nem kell mondanom, hogy nyilván nem az úszásért mentem le.  De megcsináltuk, és hatalmas feeling volt. Én kisgyerekként, mikor szüleim céges SZOT-üdülőjében nyaraltunk, mindig is álmodoztam róla, hogy át kéne úszni. És bár a táv nem vészes, 5.2km, előtte a felkészülés jegyében jópárszor leúsztam a távot uszodában is, de akkor, a túlparti megérkezéskor rámtörő eufórikus érzést nehéz leírni. És még ingyenkaja, póló, buli is várt ránk, ami tök jól esett az úszás fáradalmai után. (Bár a 4KHUF nevezési díjért majdhogynem elvárható lett volna ez…) Ott, akkor eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, B-vel vagy nélküle, de megyek újra. Hát így sikerült, 3 évet ki kellett hagyjak azóta, mindig közbejött valami nagyobb prioritású nyaralás.

Most viszont meglesz, és ennek örülök. Kicsit neccesebben, mert hajnali vonattal kell menjünk B-ék kellemes szállása helyett, de nem érdekel.  Újra leúsztam a távot uszodában, annyit edzettem mind úszva, mind bringázva, mint már régen, és még fogok is. Reszkess Balaton, jövök.. :) Majd ha megvolt, élménybeszámolót is kaptok..

Magyarán min voltam, és mi hogy tetszett. Vigyázat, erősen szubjektív bejegyzés.

A nulladik napon egyetlen színpad volt még csak nyitva, és az este ezen a reggae jegyében telt. Csak úgy, magamtól átlalában ritkán hallgatom a műfajt, de ha egyszer a képembe tolják, nem vetem meg, sőt, élvezem. A vonulat kis, számomra ismeretlen zenekarokkal kezdődött, amik közül a Zagastic-ot emelném ki, volt bennük élet, ötlet a számaikban, nem tapadtak le a rasta-janga-marihuana szentháromságnál, ami jellemző a stílusra, egyedül az énekes csajt kellene idejekorén nyugdíjazniuk, mert szerintem egyetlen korlátjuk a továbblépésben. Néha ugyan jó volt, máskor viszont nekem fájt, amilyen hamisan nyávogott. Vagy ha máskor faszább, akkor nemtom miért volt most ilyen "béna".. A főattrakció a napra a Ladánybene27 25. jubileumi koncertje lett volna, de túl későn kezdődött, bennem meg már keveredett a delirium tremens a végelgyengüléssel, így már csak a sátorból hallgattam röpke pár perc erejég, amíg el nem aludtam. Tudom, mondták már hogy jó alvókám van, legyen koncert 100 méterre vagy ágyúzás, felőlem hadd menjen ha egyszer aludni akarok..

Első nap, na itt már jobb volt a felhozatal. Bikinivel kezdtem a nagyszínpadon, mint mindig, qva jók voltak. Az "ahogy ti zenéltek, én úgy táncolok" sort napokig nem bírtam kiverni a fejemből, mert ezt a számukat (Lassan szopogasd) röhejes módon még nem ismertem. Szinte végig velük éneklés ordítás, mégis csodával határos módon mégsem berekedés volt a mérleg. Ezután ismerősök unszolására maradtam ugyanitt Magna Cum Laudére, ami ott akkor nem tűnt rossznak, de utólag visszahallgatva, nem tudom, miért. Illetve mégis, nyilván nem voltan színjózan. Ezután Irie Maffia következett, amit szeressünk, ismét hozták a megszokott minőséget és a hangulat is kiváló volt, a nézősereg meg tán túl nagy is. Kivelé a koncertsátorból mondjuk hasaltam egy csodásat a csalánosba, a  sátor fasza elhelyezkedése, és aktuálisan kevéssé éber helyzetfelismerő képességem találkozásának eredményeként. Ez kábé éjfélkor történt, a távolból hallottam még Ákost lédigagát majmolni, de úgy voltam vele, nem kell ez nekem, tehát némi randomkodás után a sátram lett az úticél. Bár sokat nem aludtam, félnégy körül a természet hívó szava ébresztett, és ha már fent voltam, követtem a hangot a még javában dúló retropartyra, majd fent is maradtam, és valamivel elbaltáztam az időm reggel hattól délig..

Harmadik nap UFO-val nyitottunk a táncdalsátorban. Nekem többek között ez a retró, az olyan régi zene, amihez tudok emlékeket kapcsolni, 90-es évek rulez. Tudom hogy volt playback-botrányuk, tudom, hogy mai szemel majdhogynem röhejes a zenéjük, de leszarom, playbackről is meghallgatom őket szívesen, még beszéltük is, hogy a két háttérénekes csaj egyáltalál ugyanaz-e, mint anno voltak. Zsolti viszont odatette magát, volt zöld felfújható ufófigura osztogatás, "táncverseny", meg ami főleg minket érintett, hatalmas buli, feeling, hangulat. Kellett. Ja, előtte becsúszott egy kis Csepregi Éva is, mert korán érkeztünk. Fasza ez a sátor :) Na UFO után (illetve közben, mert nagy bánatomra a vége előtt elrángattak) Quimbyt hallgattunk. Én különösen nem szeretem őket, a manapság divatos nagyon mainstream alternatívot játsszák, aminél rengeteg jobb van énszerintem, de ezzel mások nem így voltak, mindegy. Elmentem, és végigpörögtük az egészet. Valami hihetetlenül fasza koncertet adtak. Profik voltak zenei téren, látvány-fénytechnika ügyileg is, a szövegeik így, csak rájuk figyelve, és nem a háttérben valami rádióból kiömölve tök jók, elgondolkodtatóak voltak, hatalmas riszpekt ezért nekik. A koncertjük végeztével még egy pici Géniusz csúszott be az estébe, azt sem tudtam kik ők, csak lefeküdni nem volt még kedv, bár irdatlan késő volt már, és a Quimby után egy régi-új ismerőssel beszélgetésbe feledkezve egyszer csak jött a szikra, hogy nézzük már meg, mi hangoskodik itt a szomszédban. Nem volt rossz az a néhány szám, amit meghallgattunk tőlük, de mély nyomokat sem nagyott bennem, arra emlékszem főként belőlük, ahogy panaszkodott az énekes, hogy régen milyen jók voltak, de már vagy 10 éve nem kerülnek fel a nagyszínpadra, és most is milyen későn játszanak és így mennyire kevesen nézzük őket.. :)

Harmadik nap a Supernem volt az első kiválasztott. Őket valahogy úgy szerettem meg, hogy régebben tesóm volt nagy rajongójuk, nekem meg nagyon nem voltak szimpatikusak. De addigaddig hallgatta a zenéjüket olyan hangerőn, hogy én is bőven hallottam, hogy lassan rám is megtette hatását a fasza rakendrolljuk. A koncertük olyan volt mint vártam, tökjó, bár nagyon rövidnek éreztem. És nem csak mert annyira élveztem, hanem mert a mindenféle késésekkel együtt valóban alig egy órát zenéltek. Egyik számra egy tök random ismeretlen csaj felkéreckedett a nyakamba, fel is vettem, de azért én sem álltam meg a buli közepén, mint a cövek, hanem erélyesen lötyögtem én is alul, nem tudom a csaj mit érezhetett ott fent, mert gyanúsan hamar lekéreckedett, bár úgy nézett ki, mint aki élvezte. Hát nők, inkább nem is akarom megérteni. Supernem végén átrohanás a Subscribe maradék félórájára, szerencsére az ismertebb számaikat a végére hagyták, faszányos volt, toltunk "körbepogót", meg ami kell, metálos volt. Ezután egy ideig szétszórtság volt, egypár szám erejéig voltunk Junkieson, Aurórán, Balkan Fanaticon, de nekem egyik se jött be, így végül leültünk iszogatni a Tankcsapda kezdetéig, de sajnos kicsit erősre sikerült ez az alapozás: Egy liter Fullmoon (vodka-energiaital), pár korsó sör, fél liter bor, nagyjából kortyonként sörrel öblítve, hát ez már nem emberi. A TCS első óráját még végigtomboltam-pogóztam ismerősökkel körítve, jó volt, aztán már csak élőhalottként kezdtem hallgatni a zenét, amint megjött az elfogyasztott mennyiség hatása, majd ezt látván megsajnáltak, és nyertem egy visszatámogatást a sátramba. Ez így egyszerűnek hangzik, de mégsem volt az az elmondások alapján, bár amire emlékszem belőle, az tetszett :) Hát ennek következtében hortyantottam zavartalanul át a következő nap egész délelőttjét.

Végre elérkeztünk a negyedik, utolsó naphoz, mert már megint indokolatlanul sokat írtam. Itt Belga jött kezdésnek, hozták a szokásos barom formájukat, bár annyira ez nem jött át, mint gondoltam hogy fog. Nem volt azért szar. Aztán némi Kowalsky illetve Pál utcai fiúk után Hollywood Rose-ra mentünk, ők egy magyar Guns'n'Roses tribute, voltam már korábban is koncertjükön, már felidézni nem tudom már, mikor és hol, de tudnak ám nagyon, ez is élmény volt, bár megint csak a pogó volt jó a népnek.. Eztán Anima Sound Systemre mentem nagyon kevesedmagammal, mert ekkor már kezdődött a Kispál is, és egy "picit" nagyobb érdeklődést tartott fent, mint bármi más. Az Anima nem volt rossz, bár több számot kihagytak, miket nagyon vártam tőlük (More fire, Vigyél el), inkább az újakat játszották. Mondjuk megértem, mert a közelben énekesváltás volt náluk, és akárhogy is, az új számok készültek együtt, de ezeket nem ismertem, és bár jók voltak, a feeling elmaradt. Végül benéztünk Dévényi Tibi bácsira is, mert eszement módon minden nap tömeg volt nála, és kíváncsiak voltunk rá - jelentem ezen a napon sem volt másként, de hogy miért, örök kérdés marad számomra. Ja, kinéztem egy kicsit a Kispálra is, csak a nézőseregletet szemrevételezni, mert nagyon nem vagyok oda értük, hát irdatlan sokan voltak. Mindenhol ahol hely volt, ember is volt, nem 1-2. Legyen az járdasziget, vagy lejtős füves rész, mindenütt tömeg volt. Kőkemény. Végül 3 körül elkezdtünk hazafelé készülődni, hogy ne kelljen tömegben utazni. Hát ez kevéssé jött be, mint ahogy az előzőekben már megénekeltem, de ez már nem kapcsolódik a koncertekhez...

Szóval úgy történt a dolog, hogy elmentem EFOTTra. Eleinte hosszasan vaciláltam hogy érdemes-e, milyen társaság lesz, stb, végül kiderült, hogy egy halom ismerős ott lesz, meg egyszer úgyis ki kell próbálni, úgyhogy megvettem a jegyet. Nyilván így kellett történnie. Jövőre is megyek.

Első fesztiválközeli élményem volt. Viszont ez a kezdet egyáltalán nem lagymatagra sikerült, hanem rögtön a közepébe. Irdatlan pénzeket sikerült otthagyni, minden nap ivással kezdődött és végződött is, és mindössze három helyszínen voltam megtalálható: Napközben strand, vagy az egyetemi sátor, este meg nyilván koncert. Persze ilyennek képzelhet egy fesztivált, aki még nem volt, illetve lehet, hogy van ilyen is, de az EFOTT pont nem csak ez. A nevében is benne van, hogy Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója. Egyedülálló abban, hogy minden évben más helyszínen kerül megrendezésre, mindezt azért, hogy a rendezvénynek aktuálisan otthont adó helyet a fesztiválozás szempontjából langyos időszakokban (gyk - délelőtt, kora délután) egy kicsit látogassák, ismerjék is meg az emberek. Persze a zöm nem tesz így. Saját példámból adódóan nyilván tudom is, miért: Aki épp hajnali 5ig dorbézol valami koncerten, vagy éppen F...öldig issza magát, persze hogy derogálni fog a kövnapi kelés legalább délig, kivéve ha a meleg elviselhetetlenné fokozódik a sátrában..

Ha már az esemény nevét elemeztem, térjünk át az "Egyetemisták és Főiskolások"-ra. Jó volt átélni, hogy az emberek jelentős része 5-6 egyetem gócpontjában tömörül, mégis vegyülnek egymással. Az egyik egyetem éppen a miénk volt, így olyan ismerősökket is szembetaláltam magam, akikre gondolni sem mertem, hogy ott lesznek. Szóval a társaság nagyon ott volt. Hogy a közhellyel élést se hagyjam ki, a kivétel erősíti a szabályt: megfordult egy-egy koncerten a 40-es éveiben járó házaspártól a nagyon bulizó MILFeken és a látszatra gimis kezdős csajokon át a cirka 5 éves gyerekig mindenki. Engem nem zavartak, ha nekik jó ez, hát jöjjenek.

Mielőtt rátérek a tételes mit láttam-hallottam, mi milyen volt listára, még egy rövid szösszenet a szervezésről. Szar volt. Legalábbis bőven lehetett volna jobb. A nyitás laza két órát csúszott, amit a bejárat előtt ácsingózó irdatlan tömegnek a tűző napon kellett végigállni, miközben hiába kérdeztünk bárkit a közelben a dolog miértjéről, senki nem tudott semmit. A sátrak közti szemétszedés le volt tudva azzal, hogy a kupacra csesztek egy-egy szemeteszsákot, majd felszedi aki ott lakik. Ebben nem a stratégia a bosszantó, mert lehet ezt jól is csinálni: a bejáratnál mindenki kap egy szemeteszsákot, és ha kialakítanak az emberek maguknak egy körbeülős helyet, ahol extenzív a szeméttermelődés, ott lesz náluk rögtön a zacsi, és akkor már nyilván nem dobja mellé. Röppenés a hazaútra: Mivel a fesztivál helye kint volt a világvégén, rendszeres ingyenes buszok jártak a helyszín és Pécs között. Gondoltuk, mikor az eljövetelt tevezgettük, hogy csúcsidőben tömegezni nem akarunk, így a hajnali négyes időpontra esett a választás. A kijáratot elhegyva viszont jött a döbbenet: Ekkor is szép tömeg verődött már össze a buszra várva. Elálltuk az utat, a busz csak nagynehezen verekedte be magát, megfordult, majd a tömeg egy random pontja elé állt, és kinyitotta az ajtaját: aki közel volt, az nyert. Hogy ki mennyi ideje várt, az le volt szarva. Kb. a negyedik busz ment el, mire kitalálták, hogy ez így nem jó, és rendszert vittek a dologba, így a következőre már fel is jutottunk. Aról nem is szólok, hogy minden építkezés meg volt késve az elején, a nagyszínpadot pl. egész éjszaka építették megállás nélkül, hogy elkészüljön, mire kell.. Az oké, hogy mivel mindig más szervezi,tapasztalatuk nincs, de azért a többi ilyesmi rendezvénytől lehetne meríteni, nem is kéne túl mélyre nyúlni..

Minden szarságon túl ám, nagyon élveztem a dolgot. Legközelebb a mi részünkről is lehet egyet-s-mást okosabban csinálni, mást meg ugyanígy. Például lejönni -1-edik napon. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltuk, hogy induljunk hétfőn kora délután, annak ellenére, hogy csak kedd du nyitja kapuit az efott, akkor is csak 0. napra, alig lesz lent valami. Miért ne alapon rögtön bele is vetettük magunkat, úgyis lesz nálunk sátor, amit bárhol fel lehet verni ha kell, amúgy meg négigbulizzuk az éjszakát. Ennek szellemében már a vonatút is igen csúnya volt, aztán meg csak megnéztük már, ha ott voltunk, hogyan áll a fesztivál. Nyitva volt, még semmi nem volt készen, nagyon nem is tiltakoztak, hogy bemenjünk, úgyhogy felvertük a sátrat bent, lett jó helyünk, foglaltunk is a később érkezőknek, nem kellett a tömegben szívnunk érkezésnél, és számos előnye volt még. Az egész rendezvény feelingje meg teljesen más, mint minden eddig megszokott, egyszerűen szuper. Remélem jövőre Gödöllőn lesz, az "picit" közelebb van, és jöjjön mindenki, aki nem borzong már az efott és a fesztivál szavak hallatán is, mert garantálom, megéri.

A koncertbeszámolós dolgot meg inkább külön posztba teszem, így is elég szép regényt írtam a semmiről...

Szóval az ígért bemutatkozós poszt. Mint látszik, új vagyok itten a blogoszférában, de azért másokéból rengeteget kiolvastam már. Ezekhez hasonlóan próbálom majd én is a személyesen a személytelenségben elvet tartani, tehát aki közelebbről ismer, és ráadásul olvas is, az ismerjen fel minden egyes nevet, helyszínt, amiről írok, aki viszont csak az írásaimért jön a blogomra, annak nem tolnék a képébe rögtön minden információt magamról és az ismerőseimről, mert ez egyrészt irreleváns az ismeretlenek számára, ha meg valaki kutakodni akarna utánam, az intenzív guglizás megteszi hatását, ezellen nem tudok tenni, tehát aki erre vetemedne, íme az ugródeszka.

Olyan ez, mint a félméteres kerítés a telkeden. A profi betörőt a háromszor ekkora sem állítja meg, ha az átjutás az előre eltervelt szándéka, ellenben a békés járókelőnek mutatja, hogy ez itt már a tiéd, és még ha esetleg meg is fordulna a fejében egy ferde gondolat, például egy magára hagyott akármi láttán, pont annyira korlátozza a tett elkövetésében, hogy letegyen róla, mert már mégsem a tökéletesen tiszta helyzet áll fent, hanem némi komplikáció áll fent, még ha az minimális is. Én nagyon szeretem az ilyesmi dolgokat. Mégsem vak bizalom, de azért épít a becsületre. Bár sajnos ennek ma, Magyarországon, kérdéses még a létjogosultsága, magasabb szintre kell lépjünk ahhoz...

Na vissza hozzám.

Huszonéves vagyok, egyetemista, szép fővárosunkban villamosmérnöki tanulmányokat folytatok. Bár az otthonom nincs távol, kollégista vagyok, amit sohasem fogok megbánni, mert imádom a pezsgést, a társaságot, az egyetemi életet, amiben aktívan részt is veszek. Világképemet előre nem lőném le, majd nyilvánvalóvá válik a posztokból, de morzsaként annyit, hogy alapvetően pozitív, de azért az objektivitás határain belül. Szeretem csinálni a dolgokat, átélni ahogy valami halad, amihez hozzátettem valamit, terveket kreálni a jövőre nézve, ami asztán vagy összejön, vagy nem. Szeretem az elektronikát, buzulok a lámpákért, fényforrásokért a szó jó értelmében, és a sportok is jöhetnek, bár fanatikus nem vagyok.

Egyelőre ennyi a minimum, ami a posztok megértéséhez szükséges. Persze majd folyamatosan hintem az infót, ahogy kikívánkozik, de ez a távoli jövő zenéje... :)

Helló-halló olvasókák!

Ezennel ünnepélyesen elindult a blogom, igyekszem majd rendszeresen és színvonalasan frissíteni, amint összebarátkoztam a kezelőfelülettel..

Többet egyelőre ide nem is írok, majd lesz egy bevezető "magamról" poszt is, egyből amint sikerül kialakítanom a blog kinézetét...

Hamarosan jelentkezem!